Kósa Csaba Kincstár

Kósa Csaba Kincstár

Egy kicsiny, madárfejű ember imbolyog a vidéki város temetőjében. Ott, ahol az édesapám is alszik. A kis, esett ember régi sírok között botorkál, le-lehajol hozzájuk, fejtegeti a keresztekről, a sírkövekről a rájuk futott borostyánt. Araszolgat az őszi avaron, sírról sírra, sorról sorra, míg el nem tűnik a bokrok között. Valamikor, huszonöt esztendeje nem váltotta meg a szülei sírhelyét. Valahol messze járt, külföldön, talán nagybeteg volt, talán börtönben ült. Mire újra eljutott a temetőbe, az irodában közölték vele, hogy a szüleit kihantolták, a sírhelyet eladták másnak.

Ennek a kétségbeesett sírkeresőnek a látványa indította el bennem jelen könyvem megírásának gondolatát. Ennek az embernek a kincstára beomlott, eltemetődött, véglegesen. A kincstár – amelyet Kosztolányi Dezső emleget a Halotti beszédben.

2010 kora őszén hetek alatt veszítettem el fél tucat hozzátartozómat, mindenekelőtt az édesanyámat és vele együtt régi író és költő barátaim maradékát. Mire felocsúdtam, a kincstár kiürült. E kincstár romjai felett tűnődve idéztem fel az alakjukat, az életüket, a halálukat, a halálhoz vezető stációkat. Velük együtt mindazokét, akik már régebben távoztak, és közel álltak a szívemhez.