Takáts Gyula

(1911–2008)

1911. február 4-én született Tabon, Somogy megyében. Kaposvárott járt középiskolába, majd – miközben festeni is tanult – a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. 1934-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett, földrajz, geológia és filozófia tárgykörben. 1939-től tíz éven át tanított munkácsi és kaposvári középiskolákban. 1949-től Kaposvárott a Rippl-Rónai Múzeum igazgatója, később a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője volt, míg 1971-ben nyugdíjba nem ment. Tab és Kaposvár díszpolgára (1971, 1973). 1957-től a Magyar P.E.N. Club tagja és 1994-től alelnöke. 1985-től a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke, 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.

Első verseskötete 1935-ben jelent meg Kút címmel, egy olyan könyvsorozat első darabjaként, melynek célja – a szerkesztő bevezetője szerint – „elősegíteni az oly soká késlekedő sajátosan dunántúli irodalom ügyét, és megteremteni olvasóközönségét.” A Kakukk a dombon (1937) nyitóverse is azt sugallja, hogy a versekben kibontakozó világot legerőteljesebben a somogyi-berki táj élménye határozza meg. Ugyanakkor e könyv zárlata előrevetíti a következő kötet terét kitágító, változatosabbá és általánosabbá tevő finnországi ciklust (Május, 1939), mely a Hold és hárs (1943) lapjain is érezteti hatását. Már a pálya kezdete jelzi, hogy e költészet hangsúlya a hagyomány értékeinek a kor tapasztalatától áthatott továbbörökítésére, s kevésbé az újításra esik, mint ahogy az életmű egysége és alakulásának folytonossága is nyomatékosabb az éles határokkal történő tagolásnál.

Noha a – legtöbbször szépségében és idilliként megjelenő – természet valamilyen formában mindig a költői koncepció egyik alapeleme marad, mind hangsúlyosabban az élet általános, etikai vonatkozásokkal is felruházható rendezőelveként mutatkozik meg. Az érzékelhető és az elvont mind kevésbé áll egymással szemben, valós és elképzelt – néha látomásszerűvé váló – egysége pedig nem a versbeli táj „festőiségét” számolja fel (miként az Egry József képeivel együtt kiadott, 1955-ös Vízitükör bizonyítja), hanem egy összetettebb létszerkezet jegyében a jelenségek világát meghatározó princípiumokhoz közelít. E tendencia már a – Fakutyán, fényben és Az emberekhez maradandó sorait magában foglaló – Se ég se föld (1947) ciklusaiban észlelhető, éppígy a töredezettebb versépítkezés formai hatásait kiaknázva a lét drámaibb oldalát is fölmutató Mézöntőben (1958), ám a belső és a külső világ törvényeinek rendszere a Virágok virága (1961), még inkább a prózaverssel is kísérletezőVillámok mértana (1968) lapjain válik igazán egyetemessé, amit az utóbbiban a görög bölcseleti hagyománnyal való számvetés is erősít.

A következő kötetek más és más oldalról, mégis egymással érintkezve mutatják be a tömörebb szerkesztés, az elvontabb versalkotás teherbírását: a Sós forrás (1973) a látvány mögötti valóság ősi-mitikus értelmezései felé ível, a Száz nap a hegyen (1975) verses naplója az életmű különös összetettségű darabjaként történelem, mitológia és teljesség kérdéseit kapcsolja újító erővel egymáshoz, A semmi árnyéka (1980) leginkább a gyász, a nemlét egzisztenciális tapasztalatának vonzáskörében mozog, a Helyettük szóljál (1982) és A rejtett egész (1984) pedig ismét a világalkotás érzéki és absztrakt mozzanataira, a rejtett összefüggések szavakkal való visszaadhatóságára kérdez, hogy ezt követően a versírás poétikájának és a lét „költőiségének” – már korábban is gyakorta érintett – mivolta váljék a legfontosabb szervezőelvvé. A Kövül az idő (1989) utolsó ciklusának mottója szerint a költő alakmásaként föllépő Csu Fu „szülőföldje Drangalag, amely Na Conxy Pánnal határos.” A Versek Drangalagból (1991), valamint a Csu és Drangalag (1996) ezáltal tesz kísérletet a költemények terének nyitottabbá tételére, a kibontakozó (belső) párbeszéd révén a személy egységének bölcseleti érvényű újragondolására – más fényben láttatva így a szerző költőtársainak, a Nyugat harmadik nemzedékének (nem egysíkú) poétikai tradícióját is. A Már Drangalag viszi (2001) kötet megszakított-töredékes versbeszédét, fokozottan paradoxikus létszemléletét, tömör dikcióját az elmúlttal és az elmúlással való szembesülés alkotja.

Takáts Gyula összegyűjtött verseinek két kötete, a Felhők Árkádiából, valamint a Más távlat – az Évek, madarak(1965) és a Százhúsz vers (1980) című bővebb válogatások után – 1986-ban és 1987-ben látott napvilágot. Ugyanakkor költeményeinek negyedik gyűjteménye már éppúgy tartalmazott régi és új verseket (Családfa helyett, 1941), mint ahogy Az emberekhez (1955), illetve később a terjedelmes Vulkánok, fügefák (1978) című kötet is. S ennek nem pusztán reprezentatív szerep tulajdonítható, hiszen a költemények kiválasztásában, esetleg újrarendezésében mindenkor az életmű alakulásának irányai, változó és továbblendítő kérdései tükröződnek. Ezért nyithat új játékteret az olvasás számára az 1990-es szonettgyűjtemény (Szonettek a Styxen túlra), s ezért illetheti különös figyelem Az innen és a túl című kötetet (1994), mely a szerző szigorú válogatása s az egyes versek ezen válogatásból fakadó átértelmezése révén mutatja föl az életmű poétikai egységét és gazdagságát.

Takáts Gyula munkássága, noha a líra középponti szerepét, dominanciáját nem lehet kétségbe vonni, mind művészileg, mind tudományosan igen sokirányú. A szerző első epikai kísérlete még a világháború idején, 1942-ben jelent meg. A Vágják a berket című kisregényben – a gyakran életképszerű novellákat előlegezve (Kinek könnyebb? 1963) – a Balaton mellett élők sajátos életmódja válik témává; a természet modern civilizáció előtti érintetlensége nosztalgikusan jelenik meg, az archaikus-naiv létmegértés tragikumtól sem mentes felbomlása óhatatlanul értékvesztéssel is jár. A Polgárjelölteket (1945), részint a Színház az Ezüst Kancsó”-ban című (kis)regényt (1957) hasonlóan összetett értékszerkezet jellemzi, ám e művek nem a táj jellegének festői érzékeltetése, de a kisváros világának ironikusan távolított, lélektanilag és hangnemileg árnyalt megalkotása révén képezik a prózai életmű egy másik vonulatát.

A tündérhal és a háló (1968) úgy gondolja újra a rege műfaji hagyományait, hogy eközben sajátos népmesei világa mintegy átvezet Takáts Gyula népszerű gyermekvers-köteteihez, részint ifjúsági regényeihez. A Szántó Piroska illusztrálta Rózsává lett róka (1958) és Dorombol a hold (1973) című könyvek éppúgy szoros összefüggésben vannak a szerző verseinek jó részét átható idilli atmoszférával és bensőséges hangnemmel, mint ahogy az Egy flóbertpuska története (1967), illetve a Vitorlás a berken (1971) is elválaszthatatlan a természet gyermek számára feltáruló, értéktelített eszméjétől.

Takáts Gyula doktori értekezésében és későbbi tudományos munkáiban, tanulmányaiban (A somogyi Nagyberek, 1934; Somogyi pásztorvilág, 1986; Csokonai Somogyban, 1991) általában a berki emberek életmódjáról, szokásairól, a Dunántúl történetéről és irodalmi-kulturális emlékeiről szól. Jelentősebb esszé- és tanulmánygyűjteményeiben (Képek és versek útjain, 1961; Egy kertre emlékezve, 1971; A harmónia keresése, 1979; Tükrök szava – betűk arca, 1985) szintén ott munkál szűkebb hazájának talajt jelentő tapasztalata és szeretete, de személyesebb hangú, főként irodalmi tárgyú emlékezéseiben, vallomásaiban és jegyzeteiben megállapításai mindig az esztétikai tapasztalat általánosabb látókörébe ágyazódnak. A kortársak mellett mindenekelőtt Csokonairól, Rippl-Rónairól ír szívesen s hozzáértéssel, továbbá Berzsenyi-esszéi jelentősek, melyekből két kötetet is összeállított (Hódolat Berzsenyi szellemének, 1976; Az igazi poézis keresése, 1994). Műfordításai közül Janus Pannonius-, Horatius- és Petrarca-tolmácsolásai emelhetők ki, valamint a Carmina Buranából és Taurinus Istvántól fordított részletek.

Takáts Gyula életművének jelentőségét kritikai-irodalomtörténeti visszhangja mellett számos díj is tanúsítja. 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban és 1975-ben József Attila-díjat kapott, 1985-ben Déry Tibor-jutalomban részesült. Életművét 1991-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Az életrajzot Bengi László írta. Forrás: DIA